Szóval péntek délután megérkeztünk Nápolyba, most meg vasárnap este lesz mindjárt, én meg nem írtam semmit.
,,Egy kicsit elfáradtam:-"
A fiam elképzelései szerint egy kis tengerparti városba érkeztünk...
én már voltam itt, és voltak emlékeim róla, de igazán a valóság engem is kiütött. Nagy a város, nagyok a távolságok, és sajnos nem igazán van olyan utca, amin nem lefelé vagy felfelé kellene menni, és sajnos az a tapasztalat hogy amin lefelé mentünk először, előbb-utóbb azon is felfelé kell menni.
Ez lehet hogy zavarosan hangzik, de ha figyelmesen olvassátok, megértitek, de átérezni csak az tudja aki itt van velünk.
De nézzük az eseményeket:
Mindenekelőtt a lakás, amiben lakunk: 600 méterre a tengerparttól, a hegyoldalban, olyan igazi, tipikus nápolyi utca. Ilyen (no persze vasárnap este van...)
Imádnivaló !!! Nem csak a képe, a hangulata, az itteni emberek: ma reggelre már örök ismerősként üdvözöltek az utcán, a boltban nyugodtan kérhettünk olyant ami nekik nincs: csak szervezés kérdése, és már futnak is megszerezni. Vagy ma például a velünk lévő 6 éves kislány belelépett egy kutyakakiba, amit aztán az anyukája kétségbeesetten próbált a talpáról letakarítani - mire kiszaladt valaki a legközelebbi házból, egy vizes ruhával, hogy csináljuk ezzel, aztán dobjuk el...
Erről és ezekről a pillanatokról miért nem szólnak a regék, miért csak a ,,ki fognak rabolni, leütnek, megölnek" tipusu hírek járják Nápolyról?
Ahogy mi tapasztaljuk, a helybéliek mindennapi kedvessége sokkal jellemzőbb rájuk.
Szóval, a lakás: nagy és kényelmes, légkondival, nagy nappalival, ahol majd az olasz órák zajlanak. Most kicsit sokan vagyunk benne, de mivel alig vagyunk itthon, ez nem akkora probléma.
Az első nap strandkereséssel telt, és bár velünk tartott olasz tanárunk, ez mégsem tűnt egyszerű feladatnak.
Addig minden rendben volt, hogy a 140-es busszal kimentünk a végállomásig, ahol aztán felmásztunk egy hegytetőre (minek, mikor a víz lent van...) csak hogy megnézzük, merre menjünk majd le.
Mindez persze 3 órába telt... de ezt láttuk. És igen, oda kellett lemásznunk...
,,Lent" kristálytiszta tenger várt, de bár próbáltuk kiáztatni csontig elfáradt tagjainkat, a fáradtság mindannyiunkon elhatalmasodott.
Márpedig még volt egy utunk visszafelé is, az előbbi képen látott hegytetőre, ahonnan a busz indult vissza. Aztán meg még városon belül is a hegyoldalban lévő lakásunk - hát vacsorára már a hűtőben talált kajákat választottuk, nem a gyaloglást.
A mai nap is strandolással telt, ketten hősiesen visszamentek a tegnapi helyre, én bevállaltam inkább a belvárosban azt a helyet, ahol a helybéliek is belemennek a vízbe. Mégpedig sokan:-)
Nem volt olyan vészes mint amit vártam tőle, és a mai napi cél amúgy is inkább egyszerűen a lábamon lévő számtalan vízhólyag ápolása és a minél kevesebb séta volt.
Persze, így is épp elég volt, ráadásul vasárnap révén nem volt nyitva bolt, úgyhogy menthetetlenül vissza kellett másznunk a városba, egy igazi, eredeti pizzáért:
szerintem mára be is fejezem a rémtörténeteinket:-)
Holnap kezdődik a tanulás....
Jó éjt mindenkinek:-)
